Személyes gondolatok

Az idei karácsonyi készülődés nagyon nyugodtan zajlott - talán túl nyugodtan is; néha azon gondolkodtam, vajon mit felejthettem el?
Aztán beköszöntött 24-e, és hiányérzetem volt, szó szerint, az érzések hiányoztak.

Tettük a dolgunkat, dolgoztunk, aztán beköszöntött pár nap szabadság az Ünnep előtt; beszereztünk, előkészítettünk, feldíszítettünk, ahogy szoktuk.
Mindenre jutott idő, egy kis pihenésre, filmnézésre is. Igaz, cserébe poros maradt néhány polc, mosatlan néhány ablak, de teljesen elengedtem a kényszert, hogy mindenhol rend és tisztaság legyen a házban.

Mégsem jött az áhított békesség és öröm.

24-én, amikor az utolsó tepsi sütemény volt már a sütőben, a férjem hallgatni kezdett néhány dicsőítő éneket. Eszünkbe jutottak emberek, események közben.

Az egyik énekről mindig Eszter ugrik be, aki a kórusom tagja volt, és nagyon súlyos betegségben hunyt el. Hívő emberként örökre belémégett az, ahogy az utolsó hetek szenvedését viselte, amikor már minden levegővétel fájdalmat okozott neki, mégis azt mondta: nem kell imádkoznia, mert Isten tudja, mit szeretne neki mondani. Békessége volt.
"Áldom szent neved, a szenvedések útján is, bár könnyek között áldozom: áldom nevedet"

Aztán felidéződtek korábbi karácsonyok: amikor a gyerekeink kicsik voltak, szép sorban, visszafelé haladva az időben; egészen a saját gyerekkori karácsonyi emlékekig.
Van köztük vicces, szomorú és nosztalgikus emlékek is.

Aztán váratlanul betoppan anyukám egy tál halászlével az Ünnepre - ezt minden évben megteszi, jön, hoz, puszit ad majd szalad vissza, hogy náluk is minden kész legyen Szentestére.

Felhangzik az ének közben: "A szívem áld és hála tölti be: mily nagy vagy Te, mily nagy vagy Te!"

Megérkezett, megérkeztem.